-Fiatalember! Hát magának olyan szép cipője van!  Látom, hogy ez tiszta bőr! Mondja már meg, honnan szerezte?

A levendulaszörpök nézegetése közben egy kissé váratlanul ér a kérdés, és valahogy nem akarom a hetven körüli árus néni nyakába zúdítani az információt, mely szerint a lábbelit alig pár napja egy budapesti villamosmegállóban vásároltam egy idősödő bőrfejűtől, aki állítása szerint a gyúrásnak köszönhetően már kinőtte azt. Az adásvétel lebonyolítására egyébként az édesanyjával érkezett, amivel persze nincs semmi baj, legalább láthatja a világ, hogy a nagydarab, kopasz embereket is ugyanolyan anya szülte, mint bárki mást. A bakancs meg valóban olyan kifogástalan állapotban van, mintha most varrták volna be a talpába az utolsó sárga öltéseket a szorgos, kínai gyermekmunkások apró kezei Ázsiában. Nyilván ez tűnhetett fel szörpöket és lekvárokat áruló néninek is, akinek meg kell hagyni, van stílusérzéke. 

-Óh, hát ezt használtan vette egy ismerőstől! – töri meg a kínos hatásszünetet a barátnőm, én pedig még mindig úgy állok portékát bámulva, mintha valami junkie lennék, akit teljesen megigéztek az üvegeken díszelgő, lila levendulacsokrok.

-Kár, kár, a férjemnek is jól jönne egy ilyen a télire. Egyébként tessék csak, nagyon finom a levenduaszörp! Tecciktudni én a szárát is beledarálom, nagyon jó nyugtató hatása van. Az unokám kissé eleven, és hát tudják, hogy van ez. 

Nos, engem már csak ezzel is sikerült megvenni, mert hát, ha valóban létezik az a házi csodaszörp, ami képes arra, hogy kiüssön egy hiperaktív nyolcévest, az valószínűleg nekem is megfelel majd a nehezebb napokra.

-Egy üveggel kérnék, köszönöm, csókolom! Ne tessék félni, ide még egészen biztosan visszatérünk.

És valóban, már csak azért is veszek később két üvegnyi narancsos fügelekvárt, mert ilyen kedves és közvetlen kiszolgálással ritkán találkozok a fővárosban. 

A másik ok, amiért egyértelműen sikerül már első látogatásunk során a szívembe zárni a helyet, az a sárguló őszi levelekbe burkolózó, falusi báj, amely olyannyira erős kontrasztban áll a hely meglehetősen mogorva, sötét nevével: Akasztódomb. Valamiért egészen biztos vagyok abban, hogy ha az ember gyakran jár erre a tél folyamán, akkor egy reggelen arra eszmél majd, hogy a tudtán kívül írt egy komplett black metal albumot. De most még kellemes, családias a hangulat.

Komorságnak még szinte nyoma sincs sehol, leszámítva az itt-ott már károgva gyülekező dolmányos varjakat. A pecsenyesütő bódénál malac forog nyárson, zsírján meg-megcsillannak a kora őszi, szombat délelőtti napsugarak. Néhány bajszos figura kedélyesen iddogál. Rohadtul legurítanék most én is egy nagyfröccsöt meg egy felest.

A lacikonyhával szemben a szanaszét pakolt ószeres kínálja portékáit, melyek közül az egyik legszebb darab pont egy ugyanolyan hímzett Szűz Mária portré, amelyet beköltözéskor a lakásban is találtunk, a hátán egy nagyjából negyvenezres populációt számláló póktenyészettel.

Valahogy élvezem a helyzetet, hogy furcsán nagyvárosi öltözetemben, vállamon a fényképezővel messziről lerí rólam, hogy turista vagyok, holott tulajdonképpen mégsem. Vagy hát, a fene tudja, hiszen iskolapéldája vagyok az olyan embernek, aki saját hazájában is csak folyamatos, szemlélődő, afféle állandó turista. Debrecenben születtem, Egerben nőttem fel, félig-meddig itt élek Tihanyban, a másik felem pedig Budapesten ragadt a munkának köszönhetően. Furcsa, tudathasadásos állapot ez, skizofrén kettősség, kissé mindenhol otthon vagyok, de leginkább sehol sem.

A merengésből ismét egy újabb árus kedves, szívmelengető invitálása térít magamhoz. Idős úriember mosolyog az arcomba, kezében vöröses anyaggal teli üvegcsét és egy műanyagkanalat szorongatva.

-Meg tetszik kóstolni ezt a különleges, finom borlekvárt?

-pardon, hogy micsodát?

-Borlekvárt.. Utána még ebből a kellemesen gyümölcsös Kékfrankosból is felajánlhatok egy nyeletnyi kóstolót, már ha esetleg nem kocsival tetszett érkezni.

-Vezet ám a nyavalyatörés, tessék csak nyugodtan tölteni.