A kérdés azonnal szöget üt a fejembe és már látom is magam előtt az apátság előtti téren harmónikazenére csörgődobbal táncoló apró, szőrös kisállatot, aki az előadás után, kezében egy gyűrött papírpohárral kunyerálja a zsíros eurókat az annál is zsírosabb, elámulva tapsikoló és levegőért kapkodó német turistáktól.

-Persze, persze, hogy a picsába ne szeretném!? Tudod te, mekkora biznisz lehetne itt csinálni egy tamburinozó kismajommal?

-Na, persze nem úgy gondoltam… Szigorúan afféle üzlettársi kapcsolatról lenne szó. A majom kizárólag akkor táncolna, mikor úgy tartaná a kedve. És a részesedés húsz százaléka kompromisszumoktól mentesen mindig az ő markát ütné, friss gyümölcsök és egyéb csemegék formájában.  Na meg amúgy is, mindenki jól járna. Mégis miféle programlehetőségek vannak ezen a helyen a vasárnapi misén kívül? Azt hiszem, egy harmónikazenére táncoló és csörgődobot rázogató majom igazán fel tudná dobni a hangulatot, mondhatni imidzsépítő jelleggel bírna falusi turizmus szempontjából is.

Látom rajta, hogy továbbra is szkeptikus, de próbálom megnyugtatni, mondván szerintem ez egy kiváló üzlet, ha egy közönséges kapucinusmajom lennék, legszívesebben egész nap csak tamburinoznék meg gyűjteném a zsíros nácik zsebéből csordogáló, csillogó ojrókat.

-Na, meg hát bizonyos szempontból mindnyájan láncra vert kismajmok vagyunk ugyebár. 

Szigorúan, bíráló tekintettel méreget, tudja mi jár a fejemben, ki se kellene mondanom. Már megint kezdődik.

-Hát, téged ideköt ez a szerződés, én meg… -kissé hezitálok, aztán folytatom- én meg megint másnak a szarát tologatom… Tudod, hogy van ez… Szeretnék végre abból élni, hogy birkákat terelek, levendulát termesztek, paradicsomot szárítok, vagy a Jósiten tudja. Megírom a következő nagy dobást. Vagy épp egy szteppelő majomnak húzom a talpalávalót a tihanyi apátság tövében, jó hideg, levendulás búzasört kortyolgatva.Talán ez lenne a legjobb. Lehet, hogy ez az én keresztem.

-Azt hiszem, ezt már párszor túltárgyaltuk.

-Jó, jó.

Szakítom félbe, mielőtt ismét olyan dolgok kerülnének szóba, mint a felnőttkor, a felelősség, meg hogy örüljek inkább annak, hogy luk van a seggemen és nem esek bele.

- De ki ne szeretné jobban, ha egy kurva kismajom lenne az üzlettársa?

………………..

Mindenesetre meg kell hagyni, Tihany amilyen kicsi, legalább annyira szép. A közhelyes újságíró vagy a félművelt poéta talán úgy fogalmazna, hogy egy valódi kis ékszerdoboz, és hát annak fényében, hogy jómagam az ország szárazra szívott sörös-, vagy sokkal inkább buszmegállóban széttaposott Barna Szofis dobozához hasonlatos nyolcadik kerületből jöttem, ez tényleg teljesen érthető és releváns hasonlat. Még ilyenkor is, amikor az ősz a nyári elpuhulás után már javában ránk rúgta az ajtót, és újra előkerül a szekrényből az átmeneti kabát meg a jó öreg Dr. Martens. Tényleg szép. Sőt, leginkább ilyenkor lehet igazán élvezni ezt a szépséget, mikor a panorámával szelfiző japánok, a hiába várt visszhang reményében hahózó idióták, meg az apátság felé vezető lépcsőn ziháló nyuggerek már lassan, de biztosan kezdenek eltűnni a horizonton. A levegőben érezhető az a lassan a fejünkre szálló, hűvös melankólia, ami télen nagy valószínűséggel majd a bőrünkön át beszivárog a testünkbe és szépen, lassan szétrágja az agyunk. 

Most azonban a napfény még meg-meg csillan a vitorlások által felkavart hullámok taraján, és a délutáni séta során jól esik egy hideg kékfrankos fröccs a falu egyetlen kocsmájának teraszán, ahol hiába érezni már, hogy a kora őszi fuvallatok hamarosan kellemetlen, jeges szélbe fordulnak, most még egészen biztos vagyok abban, hogy a szőrös kis fickó se fázna meg, ha mondjuk a Hey Mr. Tamborine Man verklire stilizált változatára csörögné a majomtáncot.